A lelkem rezdült öledben a széken.
Zúgást hallott a magány tengerén.
Kiléptem volna életembõl végleg,
De lábaim új partszegélyre léptek.
Nem tudom a sors mire rendeltetett,
Nem vágyom szeszélyes, kobórló vadonba,
Vízen tündöklõ vágyó emlékeket
Idézek, s omolnék folyóként karodba.
Szereted-e a magány emberét?
Tudom, nem azért élsz, hogy feloldozást
Hozz a magányra. Kavargó emlék
Leszek így, ki vérét ontaná.
Bár maradhatnék itt a jelenben,
Veled, tovább a végtelenben.
