Hosszú idõ telt el, míg egyedül jártam utamat...
Sok-sok év nekem itt lenn, Uramnak fenn pár pillanat.
Sokáig nem tudtam róla, bár legbelül éreztem,
Akkor még nem tudtam: õ az, csak másképp neveztem.
A hosszú idõ alatt sohasem figyeltem rá,
Akkoriban én is kiáltottam: feszítsd meg hát!...
...szemem könnytõl ázik, ha visszagondolok:
Bocsásd meg a bûneimet, a sok-sok hazug álmot!
...
...és évekig itt volt õ is mellettem, s nem vettem észre, Uram,
Szinte felbuktam benne, de nem láttam az Ajándékodat.
Meglepetésként érkezett, nem volt átkötve piros szalaggal,
Csak jött... megváltott életével... jött, ahogy te elfogadtad...
gondola - május 28 2008 19:21:42
Szia!
Ezek a megbánás szavai. S vajon menthetõ még az "ajándék"? Mikor elõtted áll, természetesnek veszed de ha már nincs, hiányától szenvedsz. Miért nem nyitjuk ki szemünket rendesen? Miért nem vesszük észre, miért nem becsüljük az értéket?
Tetszett versed.
