Az est szélén egy karcsú árnyék
Kiemeli az ablakot ősi álmából,
S a függöny kelméje – hosszan elidőző tekintettel –
Egy titokzatos birodalom küldöttévé válik.
Fehéren hullámzik, mintha csak egy lehelet lenne –
Lágy határvonal „itt” és a „távol” között –,
Ősi rezgést hoz magával,
Egy másik könyvből megíratlan lapot.
Vajon a kinti szél az, vagy léptek, melyek ott időznek
A csend küszöbén, a félhomályban?
Vajon a téli éjszakából fakadó vágyakozás,
Vagy csupán egy – törékeny és komor emlék?
Hosszan elnyúló remegéssel – akár egy kéz, amely kéreget,
Az indulás pillanatában még egyszer, utoljára egy ölelés –,
Redői mélyén mély csendet rejt,
S titkait a horizont karjaiba veti.
A világ peremén lengedező szövet,
Fátyol a rejtély és a valóság között...
Rajta át áramlik az idő, a világ hosszú ösvényein,
Miközben az éjszaka árnyékát rostálja csendben a szobába.
