Napkorong

Nem az elküldés fájt...

Postásként álltam az ajtód előtt és néztelek,
kezemben egy boríték, benne pénzt vittem neked.
Gyerektartás volt, semmi többet nem hoztam,
egy hétköznap volt, ami mindent megváltoztat.

Kinyílt az ajtó, elnémult a ház, a levegő is megállt egy percre nekem,
első pillantásra tudtam már, hogy te leszel a jövőm bennem.
Gabriella, a neved a bőrömön ég, huszonöt év nem múlik el csak úgy,
a nevetésed betöltötte a csendet és én azt hittem, közös úton vagyunk.

Nem az elküldés fájt, hanem hogy nem voltál sehol,
amikor rám borult az éj, és bennem minden összedőlt valahol.
Nem palotát kértem, csak egy kezet a kézben,
egy halk „itt vagyok”-ot az esti fényben.
De te elfordultál, nem bírtad már a súlyt,
magam kerestem sokáig, merre van a kiút.
Nem az elköszönés fájt, hanem a néma vád,
hanem az, hogy szükségem lett volna még rád,

Együtt írtuk a sorsunkat, az élerünket,
azt hittem a fogadalmaink kőbe vésett jelek.
Azt hittem, amit egyszer kimondtunk,
azt nem törölheti ki senki sem a közös utunk.

Azt mondtad: „Már nem szeret a szívem”,
és az ajtó mögötted bezárul előttem.
Èn ott maradtam a szobám csendjében,
ahol a közös életünk széthullott a szívemben.

Nem az elküldés fájt, hanem hogy nem voltál sehol,
amikor rám borult az éj, és bennem minden összedőlt valahol.
Nem palotát kértem, csak egy kezet a kézben,
egy halk „itt vagyok”-ot az esti fényben.
De te elfordultál, nem bírtad már a súlyt,
magam kerestem sokáig, merre van a kiút.
Nem az elköszönés fájt, hanem a néma vád,
hanem az, hogy szükségem lett volna még rád,

Jött a sötét, a mellkasomra ült,
nem tört el semmi, mégis minden szétterült,
a szobákban visszhangzott a hiány,
és nem tudtam, hol kezdődik a világ.

A napok lassan megtanították nekünk,
hogy a csend is tud hangosan beszélni,
nem mindenki marad mellettünk,
aki megígérte, hogy egy életen át fog velem élni.

Nem az elküldés fájt, hanem hogy nem voltál sehol,
amikor rám borult az éj, és bennem minden összedőlt valahol.
Nem palotát kértem, csak egy kezet a kézben,
egy halk „itt vagyok”-ot az esti fényben.
De te elfordultál, nem bírtad már a súlyt,
magam kerestem sokáig, merre van a kiút.
Nem az elköszönés fájt, hanem a néma vád,
hanem az, hogy szükségem lett volna még rád,

Ha egyszer visszanézel majd,
ne csak azt lásd, hogy vége lett,
hanem azt is, hányszor álltam melletted,
amikor más már rég elment, elfeledett.

A lecke itt maradt velem,
a szeretet nem puszta szó,
nem az számít, ki mondja, hogy marad,
hanem ki marad, mikor nehéz valóban a szó.

Nem az elküldés fájt, hanem hogy nem voltál sehol,
amikor rám borult az éj, és bennem minden összedőlt valahol.
Nem palotát kértem, csak egy kezet a kézben,
egy halk „itt vagyok”-ot az esti fényben.
Gabriella, a neved még mindig bőrömön égett,
de már nem várok rád minden bennem elégett.
A szívem megtanulta, bár lassan és nehezen,
aki nem segít felállni, nem maradhat mellettem.

Postás voltam egykor, borítékkal a kezemben,
aztán egy ajtó mögött megtaláltalak csendben.
Most új levelet írok, nem neked, hanem magamnak,
„Aki elveszett a csendben, egyszer hazatalálhat.”

Gubacsi Sándor