Valaha a fény még nem tudta, hogy fény
és az árnyék sem lépett túl önmagán.
Ekkoriban... nesz kélt az üres légben
... az élet első szívdobbanása tán.
Ott született meg az ember álma is,
porszemnyi tudat az ismeretlenben -
azóta minden lét küzdi értelmét,
ősnyugalmat nem lelve a lelkekben.
A szél attól kezdve válaszokat hord,
megfejthetetlen nyelven és dallammal -
S kezeink között az idő elfolyik,
mint a víz, mikor új utakra nyargal.
Felépítünk, rajongunk és rombolunk...
(bensőmben hű örökségem vigyázom) -
Kesergünk, bolondulunk és meghalunk,
újabb kör leszünk az örök spirálon.
A kezdet mindig a végre néz vissza
... és a vég a kezdetre emlékezik.
Emlékeink: mécsesek a sötétben -
fényüknél látjuk a múltunk lépteit.
A halál?
Úgy vélem... átkelés a túlsó partra(?),
ahol nincs idő, sem test, sem szerepek -
Ott a gondolat lehet a valóság,
és egyetlen törvénye: a szeretet.
Mert minden, ami volt, ami van és lesz
egyazon lángból szikrázik fel újra.
A lét talán csak álom önmagáról...
de amíg álmodjuk, nem apad kútja.
S mikor reggel újra kinyílik szemem,
a fény átsiklik a redőny résein -
érzem: nem múlt el semmi, csak színe más.
A valamit is bevárták éveim.
