Napkorong

Aranykoporsó

Móra Ferenc emlékének

A nap sütött. A szél meg jajgatott...
A szép Tiszára ráfagyott a bánat.
Sírtak a bokrok, utcák és a házak,
Mikor becsukták a te ablakod,
Amelyen át úgy hívtad a Napot...

A nap sütött. A szél meg jajgatott,
Mikor a százezernyi néma ember
Jajt s könnyeket virágzó szemmel
Aranykoporsód mögött ballagott,
Becsuktak akkor egy kis ablakot...

A Nap sütött. S a lágy homok
Kitárta érted ősi szent ölét...
A csend, a béke úgy borult föléd,
Mint régen váró, hívó orvosok,
Hívtak a hun és avar zsoldosok.

Aranykoporsód mindazóta őrzöm.
Aranyszívedre teszem a kezem,
És véreidnek ajkán üzenem:
Tavaszon, télen, nyáron, hosszú őszön
Keresünk téged a búzamezőkön

Móra Ferenc: 1890 - 1934

Goldener Sarg

Im Gedenken an Ferenc Móra

Die Sonne schien. Und der Wind heulte wild …
Auf die schöne Theiss, die Trauer erstarrte.
Die Büsche, Strassen, ‘d, Häuser à la carte,
als Ihr die Fenster geschlossen geschwind,
durch die du die Sonne gerufen hast, blind …

Die Sonne schien. Und der Wind heulte wild …
Wenn die hunderttausend schweigenden Menschen
wehklagen, ‘d Tränen in den Augen, Kämpfen
trottet hinter deinem goldenen Sarg,
dann schlossen sie ein kleines Fenster karg …

Die Sonne schien ‘d, der weiche Sand,
er hat seinen Schoss für dich aufgemacht …
Die Stille, der Frieden hat es vollbracht,
wie lang wartende, rufende Ärzte,
als Söldner der Hunnen dich aufhetzte.

Seitdem bewache ich dein goldener Sarg.
Ich lege meine Hand auf dein goldenes Herz,
‘d auf den Lippen deines Blutes Scherz:
Im Frühling, Winter, Sommer, langen Herbst,
wir suchen dich auf den Weizenfeldern, echt.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni