Napkorong

Tavaszi esőcseppek

Felhők ölelik a langy napot körül
és szállnak-szállnak mezők, hegyek mögül
mint bolyhos tollú, nagy égi madarak
vizesek, lomhák, gömbölyűk,
magos szelektől duzzadó begyük.
Távol a hegyek hűvös fejét csend fogja át.
lágyan lebeg az erdők feleit kék pihe
homlokom és a mezők homlokát
illatos fuvalaf lengi be...

Fürge szél oson a fák közé.
hol illatos a gyep, ág. levél
s az égre bomló lomb fehér.
Forgó, bolondos örvényben
felszökött valami sírva,
mit halkan, szépen
fehér pólyában elrejtett itt a tél:
égre libbenő, barna, holt levél.

Hogy tágul epedve a virágok kelyhe
és nyílik a földeken fekete szántás.
Életet és erőt kérnek esengve,
hogy tollasodjon csibék lágy pehelye
és legyen itt mindig gazdag aratás.
paraszt-udvaron aranyos-lármás.
tengeri hántás ...

És legörögnek lassan a tavaszi cseppek.
Oly szép a víz csillogó, párás fala
s frissülő földeken utak kanyargó, görbe szalaga—
Tán könnyeket hullat nagy égi szem?
Gyöngyszemek e könnyek
s míg forró tenyeremen ülnek,
megcsókolom őket és úgy viszem.
Nem birja ki a szívem,
hogy felmutatva
meg ne csillogtassam a fényben őket,
feledve az összes, zord időket;
hogy lássa a rügy, a vetés, a kertünk
és keljen ki a mák, mit földbe jó anyánkkal
tegnap elvetettünk ...

... Hullnak a gyöngyök
és felhíznak zölden rétek, pázsitok.
Az illanó, ezüstös kis kalárisok,
mint elomló, áldott szép göröngyök
megülnek ékes, szép reménnyel
tenyerem falán:
velük az ég nevet be tiszta, kék szemével
szivem kitáruló, dalos ablakán ...

Thurzó Lajos: 1915 – 1950

Regentropfen im Frühling

Wolken umarmen die lauwarme Sonne,
sie fliegen von Feldern ‘d Bergen, mit Wonne,
mit flauschigen Federn, grosse Himmelsvögel.
Wässerige, träge und rund,
den geschwollenen Bauch von den starken ist bunt.
In der Ferne der Kopf der Berge ist still,
blauer Flaum schwebt jetzt sanft über den Wäldern
über der Stirn der Felder ‘d über meiner Stirn,
die duftenden Brisen rundherum schlendern.

Flinker Wind schleicht sich durch die Bäume,
wo der Rasen so gut duftet, ganz leis’,
zum Himmel spaltende Laub ist weiss.
In drehenden, irren Strudel
etwas entflieht weinend herauf
mit leisen, schönen
in eine weisse Windel, von Winter versteckt:
Ein braunes, totes Blatt, das zum Himmel streckt.

Dass der Blütenkelch den Blumen sind weit geöffnet,
und schwarzes Gebräche öffnet sich auf den Feldern.
Und die bitten für Leben und Kraft flehend,
um die weichen Daunen von Küken zu federn,
eine reiche Ernte soll es hier geben.
Auf dem Bauernhof Goldig-Lärmende.
Meer volles Segen …

Und die Frühlingstropfen rollen langsam herunter.
Die von Wasser glitzernde Wand ist so schön,
den krummen, gewundenen Wegrand auf dem frischen Land,
gar vergiesst das grosse himmlische Auge Tränen?
Perlen sind diese Tränen,
während auf meiner Handfläche sitzen,
ich küsse sie und nehme sie so mit.
Mein Herz kann es nicht ertragen,
dass so aufgezeigt, dass ich sie im Licht nicht leuchten lasse,
all die harten Zeiten zu vergessen;
dass die Knospe, die Aussaat und der Garten
und lass den Mohn wachsen, was wir mit meiner Mutter,
gestern gesät haben …

Die Perlen fallen...
und die grünen Wiesen und Rasen prallen.
Die flüchtigen, silbrigen kleinen Korallen,
wie zerbröckelnde, glückselig schöne Steinen
sie sitzen schön, mit guter Glauben
an meiner Handfläche:
der Himmel lacht mit seinen klaren, blauen Augen
mi öffnenden, singenden Herzschwäche...

Fordította: Mucsi Antal-Tóni