Napkorong

Megint Petőfi

Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.

Ging - galang... ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.

És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a multból
Szülői ház, rét, lomb, akácos...

Zúgva sikolt az "Egy gondolat..."
Csaták füstje, bibor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.

Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomoruságot.

Ölvedi László: 1903 – 1931

Petőfi ermahnt

Zum Radau von Babel in Berlin,
deine Stimme hat reingeschallt.
Waren still wie am Sonntagmorgen,
wie läuten die Glocken in Wildnis.

Ging – galang … wie rufende Worte,
mit Blumen, kamen wir in Kirche.
Ewiger Ungar des grossen Flimmerns,
mit Tränen vollen Augen in Stille.

Minuten lang bebender Stille,
zu ferne Einöde wurde der Raum.
Verspielt aufhellte aus der Tiefe
Elternhaus, Wiese, Akazie, Laub, ...

„Ein Gedanke …", schreit schwirrend auf
Rauch der Schlachten, Purpur, Blutregen,
hundert zerbrochene Ungarn, Träume,
Tränen wurden zu Trauerseen.

Auf gehämmerten deutschen Seelen
bunte Luftspiegelung glitt hierbei
‘d galoppierten an der Vorstellungskraft
Goldhaarige Rosse vorbei.

Fremde warfen vor dir am Boden,
viele rote Blumen des Mitleids.
Ich bot der Schatz der Heimatlosen:
Die trotzige, schöne Traurigkeit.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni