Késsel váj lelkedbe a tél,
Fagy hordja messze vágyaid,
Nem számít merről fúj a szél,
Gyűröd vetetlen ágyaid,
Sorra piacolt emlékek,
Melyektől hangos még az én,
Ócskára fércelt kellékek,
Egy csapzott élet peremén,
Ablakodon túl szem nem lát,
Szemhéjnyi világ altat el,
Fennhordva tűhegyes orrát,
Szabad szív láncoknak felel,
S, hogyha kéj ez a bezártság,
A tél majd alaktalan lesz,
Akár a besült petárdák,
Kéz mellyel kérget érintesz,
Felszíned mélyén darabol,
Szív amely vérzékennyé tesz,
Csalóka hévvel zakatol,
Hisz szóból semmit nem értesz,
Mindegyik megtűrt dobbanás,
Hazudna "él még a remény",
De ami sírodból kiás,
Nem kézzel fogható erény,
Ásód lesz ez a kemény tél,
S verítéked patakjában,
Majd minden vágyad elvetél,
Önzésed erős markában,
S, hogyha már hiány lett a lét,
Ne feledd, nem te haltál meg,
Hanem, csak az a 21 grammnyi tét,
Mely helyén arcod díszeleg. |
|
