Ember!
Szemed a csillagok honát
fürkészi, kutatja,
titkokra éhezve
falod az éjszakák sorát,
távcsöved hatalmas szemét
fényévekre nyitja,
befal minden fényt s frekvenciát.
De TE?
Egyre beljebb vágysz,
az ismeretlent faggatod:
Hol egy nagyobb hold, bolygó,
min az élet virul vagy épp elkopott?
Az üstököst,
Isten eldobott kövét
bámulod, ahogy izzik csóvája,
s távolba nézve már
ÉSZRE SEM VESZED,
fogy a FÖLD,
szemfedélé lesz
elolvadt sapkája.
Ember!
Hagyd az ég hódítását,
Hisz TE leszel
maga a csoda,
Ha túléled önmagad pusztítását,
S lesz itt lenn, a jövõnek otthona!
