Mire nincsen szó, csak képzelet, le hogy is írjam?
Szenvedek, körülöttem magasak a hegyek, csak még bírjam.
Magányosan, egyedül állok a nagy tömegben.
Terád várok kis virág rendíthetetlenül töretlen.
Mondják, az élet, gondjaid közt, tartogat még csodákat,
csak meg kell vívnod nagy, szívlélek csatákat.
Még hallgatom a szelet, elfelejtett sírás, az éjszaka rabja,
Fakó lett már a csillagom, csak az elfeledett dalokat kapja.
Arcomon a gyötrelem, csend az én holnapom,
könnyek, bánat könnyei szívembe beleégve, ezt kapom.
Tört ígéretek zuhannak rám, fáradtak már a szavak,
könnycseppekből keletkeznek a bánatos tavak.
Terád, kis virág, sok-sok küzdelmes éven át vártam,
ahová csak lehetett, benéztem, kerestelek, merre csak jártam,
hogy valaha is megérkezel, már nem reméltem,
most itt vagy, s már tudom, nélküled nem is éltem.
Kerestelek, hol szedegeti kín szétgurult köveit,
hol fájdalomtól sikító hiány törölgeti könnyeit,
hogy elhozd halálomat, vagy elhozd életem,
mert nélküled, magány, koporsóhoz veszi méretem.
Ám ott keress engem, hol a szép mesék elesnek,
jó érzések még ki nem halnak, mások nem keresnek,
hol az éjszakák nem álmodnak, csak forgolódnak,
hol árnyékod születik, s az enyémek morgolódnak.
Valami gigászi ősi erő felismert téged itt belül,
s szívemnek közepében, szíved-lelked puhán leül,
átjársz bennem mindent, mindenben látlak,
már tudom, mától, örökké csak Téged várlak.
Maradj velem, adj időt nekem a jóra változásra,
ne kergess el, ne kényszeríts szomorú távozásra!
Kiszínezted amúgy langy szürkeségét lelkemnek,
kitörölhetetlenül alkotórésze lettél életemnek. |
|
