Napkorong

Víziós gondolatsor… karácsony előttről, nélkülem!

A háborús életszakadék szélén ülök,
Nagyon -semmibe- bambulok, azon tűnődök,
A csúszós jégen fölfázva, meddig ücsörgők?

Sötét, perem-felhő sáv látszik a láthatáron,
Itt felettem az ég meg felhőtlen, de nem bánom.
Családom otthon már biztos, hogy készül már a karácsonyra, felállították a fát,
Ebben én is mindig részt-vettem, sőt az egész család... itt meg látom jégcsapok sorát.
Gyerekeim vajon mit gondolnak, hogy nem leszek belük a szeretetet estéjén,
Nem énekeljük a szokott karácsonyi dalokat... én dúdolom, halál mezsgyéjén.

Vajon mi itt az ismeretlen, a perem-felhő, vagy az égbolt,
Nem tudom, de szibériai hóvihar, kedvencem még nem volt.
Lehet, hogy most van bennem egy pihentető jóérzés,
De hallom, hogy a katyusák lőnek! Lesz hazatérés?

Hazaszöknék én… tán' lehetne?
Úttalan utakon mehetne,
Ki bőszmén erre vetemedne.

(Septolet)
Itt tábori csendőrség
A rendség!

A front hátterében,
Kutatnak keményen.
Szökevény elfogják,
Lemészárolják,
Otthagyják.
*

Lehet bizony, hogy itt halok, mint sorstársaim sokan,
Lehet bizony, hogy nem megyek már haza, mint sokan.
Megőrülök a vágytól, hogy a családdal karácsonyozzak,
Elszökni innen nem lehet, az eltűnt után nyomoznak!
Vágyom nézni a gyerekeket, ahogy csillogó szemmel bontják az ajándékokat,
Vágyom, párommal egymás ölelve nézni, hogy tépve bontják remélt ajándékokat.

Képzeletben hómezőt, jeget, orosz ágyút, magam mögött hagyok,
Közben csak otthon jár az eszem... már karácsonyi szobámba vagyok?

Ülők, mint a meglőtt barom a lövészárok alján,
Lehet, hogy örökre maradok a végtelen árján…
Mást nem is tudok tenni… mint itt... parancsra maradván…

Itt nincsen más lehetőség, csak maradni lehet,
Hiába vagyok, nem lehet mozgatni nagy hegyet…
Mást nem is tudok tenni… itt élni az életet…

Ülök az árokba és meredten nézem a fagyott havat,
Unalmas, de le kell húzni a fejet… kerülöd golyódat!
Mást nem is tudok tenni… Mihez számoljam lassú napokat?

Itt a hideg poklában már oly' régen lefagyott a testem,
Közben meg érzem, a havas sár-dagonyában él a lelkem…
Ez a végtelen kínlódás, állandóan fájó gyötrelem.

Nem létezik, hogy az életnek kapuja nyitva maradjon?
Egy még félig halt élőnek hazafelé utat mutasson?

Már karácsony előtt vagyunk, otthon az adventi negyedik gyertya ég,
Már kivágták a fenyőfát, földíszíteni, vajon hazaérek még?

(anaforás, 10 szavas duó)
Itt a karácsony, de csak otthon…
Lőnek ránk a havon…
*
Itt azért emlékezhetünk az ünnepre?
De, nem tudni, lesz élet-e…
*

Karácsnyi szeretetet, itten, hogy mutassunk?
Sok, fagyott, fehér, de vörös foltos… a havunk!
Nem jó sem nekem, sem másnak, sem nekünk,
Itt nem fogjuk megtalálni a helyünk!

(Senrju)
Belső énünk is
Már érzem, hogy elveszett,
Lehetet jégből?
*

Karácsonyeste, ha megérem, elszopogatok egy jégcsapot,
Társaimmal az árokban majd, szidjuk ezt a nagy, véres harcot…
Már a fejünk felett kóricál a fekete hófelhők hada,
Folyton eszemben jár... a karácsonyi, otthoni meleg szoba…

Itt ülök a jeges hóba, fejemet jól lehúzom, mert a muszka folyvást lő,
Ahelyett, hogy a családban élném át a szokott boldogságot, ami kellő...

(Bokorrímes)
Istenem én nem vétettem ellened semmit,
Röpíts haza szenteste legalább egy kicsit,
Hadd öleljem gyerekeim, legalább kicsit!

Vecsés, 2017. május 1. – Kustra Ferenc