Napkorong

Gyermekem néz magadba,
Fájdalom és gyász él dagadva,
Magadat tetted késszé az útra,
Játszunk istent újra.

Nézz körül hisz nem érted a világot,
Megtört lélek őrzi virágod,
Nem éri mosoly arcod,
Vérző gennyes karcod.

Új hódító voltál a fejeké,
Tanítója a lelkeké,
De mégis ez neked jobban ártott,
Nem jössz velem, hagyd itt a világot.

Gyere kövess a sötét fénybe,
Nem kell bíznod ott a reménybe,
Gyermekeim őrzik virágod,
Gyere hát segítem világod.

Mégse tedd vagy mégis,
Te döntesz azaz én is,
Makacs voltál te is látod,
Kín bombázza véres árkod.

Maradj vérmes dögje uradnak,
Maradj még akkor is ha nem akarnak,
Te vagy magam alkotásom,
Fejedben magam mélyre ásom.

Tudod van ki miatt vérzel,
Fájó szívvel de jót érzel,
Közel van de még is távol,
Szomorúan de újra vágyol.

Van egy ki segít majd,
Vérzel majd de dúdold a dalt,
Felnéz rád mindenki látod,
Magad mégis miért utálod?

Miért akarod örök veszted,
Kezed ettől csak jobban reszket,
De most is itt van s várod,
Tedd le kardod s élvezd pusztulásod.

S hogy ezt nem teszed mégse,
Legyen csillagod tündöklése,
Légy újra szentje a világnak,
Adj egy csepp vizet a virágnak.

Lesz majd ki melléd áll epedve,
Előled van ki megbújik remegve,
Mégis ezt te miért kívánod,
Minek tennéd jobbá a világod.

Te dolgod az örök szenvedés,
Ezzel jár az öröklét és?
Fájjon hát ameddig akar,
Bánom mozdulsz ahogy a kar.

Magad voltál a gyermek,
Nézz rám s tudd ezzé tettek,
Megérte e s ingen hörögd,
Jó lélekként el ne dörmögd.

Húzd hát ki kardod újra,
Vesd le magad a kútba,
S mert kimásztál ez lett tetted,
Magad nem rémítgeted.

Nem szakít szét téged?
Nem ontja gyakran véred?
De mégis mire vágyol?
Ő a gonosz s hiányol.

Ő a kar ki húz le a mélybe,
Ha neki adod magad lehet örökre vége,
De ha el is küldöd s többé nem látod,
Magad végzed önnön árulásod.

Meglátod nedűdtől vöröslik ujjad,
Bánt téged de nem mond újat,
Ne hidd neki nem bábod,
Simítsd keresztes homlokodra átkod.

Iker jegyben szült téged a hold,
Nem ámítás csak ez bűne volt,
S hogy kettő az arc még elfelejtem,
De bírod azt hogy kettő a jellem?

Ketrecedbe zárva te vagy az úr,
És látom nem is támadsz vadul,
Ez maga az eszme győzelme,
De vajon győz is az elme?

Mindig is mondták nincs új a nap alatt,
Kiálltam a sötétből és világos a pillanat,
Kicsiny csepp méz csorgott ajkamon,
Újra mozdult fáradt alkarom.

Megtaláltam mindazt mi nekem számít,
Nevess csak ki engem ez ámít,
Mert ő az ki az egyetlen,
Maradok bármily kegyetlen.

Tudod ezt te mondtad nem én,
Mindenki gondolkodjon el tettén,
És látod nyugtat a pillanat,
Nyári meleg éjbe villanhat.

Szörnyű leszel mint az átok,
Én eltűnők hisz várnak mások,
De tudom egyszer te lépsz helyembe,
Maradj neki ne legyen bánat fejedbe.