Szállnék egy vágyon, de szárnyam nem ereszt,
Elaléló álmomon feszeng egy kereszt.
Rajtam a holdfény lesz minden éjjel úrrá,
Aztán hajnalban a réten harmatként születek újjá!
Én veled lennék egyedül, pedig te tettél tönkre,
De többet nem borulok rönkre, kósza lelked kidõlt fájára,
Leesek az ûrbe, ahol egy csillag terel új pályára!
Az árnyában élek, lángot keresve a kanóchoz,
Hogy belássam a sikátort, ahol beszélek a falakhoz.
Újabb sorokat írok a tavaszhoz, mert megcsalt az õsz!
Többet nem borít be avarral, amin vadként futok, mikor lelõsz!
Leköpöm tükörképem
"Most te jösz!"
De elfordul,
Majd visszanéz egy pillanatra, látom arca eltorzul!
Felver az álom valóságból, mely ha szép lenne nem félnék,
Inkább élnék olyan világban, ahol én szólok az ódához,
Hol nem kell erem vágnom egy vérvörös rózsához!
