Napkorong

Érdeklődésbe fordult közöttünk a távolság,
Megszületett az a bizonyos szemkontaktus,
Amivel ha látlak a múltban, naés manapság,
Már több vagy mint valaki, aki szimpatikus,

Lám, Ilyen ez a sokadik látásra vonzalom,
Egyszer mellé, máskor még oda se pillant,
Aztán, mint mindent feldúló forradalom,
A foga vakító fehérjével felénk villant,

És a semmiből közelséggé válik a hiány,
Mely nélküled űr, veled a teljesség szobra,
De, hogy mi vezetett erre, az örök talány,
Meglehet hogy az élet így fordult jobbra,

Nem számít, hiszen a szikra mint pislákol,
Belül a fiú is igyekszik azonnal férfivá érni,
S eszetlen hiszi, hogy egyszer még lángol,
Amit megéri majd szerelemnek nevezni,

És nem számít, hisz amint a parázs fénylik,
A leányban a nő ösztönből előtérbe kerül,
S a szív hiúságtól telve szerelmet kérkedik,
Nincs az a vágy vagy remény mi ellenszegül,

Érzelem, mámor, egyetlen pillantás nyomán,
Vajon meddig visz el vágyaink szűzi oltàràn?
Nem késhet el soha, s nem érkezhet korán,
Csakis a lehetetlen közepette fér át a tű fokán,

Mindegy hisz az egész teljesen érthetetlen,
Nem épül soha semmilyen masszív alapra,
Logikát keresni a vágyódásban értelmetlen,
Amikor rád gondolok, mégsem zsákbamacska,

Érdeklődéssé fajult közöttünk a távolság,
Megszületett az ominózus szemkontaktus,
Amivel ha látlak néhanap, naés mostanság,
Már több vagy, mint pusztàn szimpatikus,

Elterülsz a széles, néhai világjáró horizonton,
Az égbolt legfényesebb csillagaként ragyogsz,
Míg az élet vizén koponyás vitorláim bontom,
Minden apró hullámmal magad felé sodorsz.