Tudom, hogy nem mindig igaz mi becses erkölcsű,
Gyakran makacsul óv letűnt, s idejétmúlt eszméket,
S hinni abban mi igaz, képviselni azt nem egyszerű,
Nem, ha minden porcikám más más kísértést kerget,
De, ha megalkuvó módra hódolnék vágyaim oltárán,
S néhai, mindenkori érzéseim kényszereinek engednék,
Ilyen magamba oltott boldogságban jobb lenne talán,
Àm nem különb, mint öröm, amit bármely sarkon vehetnék,
Jutalma lehetne élet, ahogy azt a nagy könyvben megírták,
Lehetne olyan, hogy az minden igényemnek szóljon,
De a teljesség receptjét egészen más nyelven rótták,
Nem ilyen könnyen jött, felemás, boldogul félkész módon,
Nekem csak akkor világítson a nap, ha érzem melegét,
Akkor fújjon szellő szerelmet, ha dobog hozzá szív,
S csakis akkor hazudjon száj érzelmet átérzett igazként,
Ha tudja mi fán terem mindaz, mit gyümölcsének hív,
Nekem csak akkor kell az igaz helyett boldog élet,
Hogyha már szemeimben nem ég az őszinteség tüze,
És màr minden eszme, miben hiszek semmivé lett,
Akárcsak a lelkem, a szívem, és a bennük óvott béke. |
|
