Napkorong

Inkább legyek magányos, ily rettentően egyedül,
Mint úgy, hogy valaki mindeközben fogja kezem,
S bizalmam szép eszméimben vétlen is megrendül,
Hogy értelmüket lassan magam is megkérdőjelezem,

Kreálmány vagy realitás, nem igazolja ugyan semmi,
De szeretlek helyén a hallgatás, képes mindent tönkretenni,
S másé az érdem akkor, ha érte megéri még küzdeni,
Ahogy övé a temérdek vétek is ha képes félvállról venni,

Csakhogy e vásár rajtam is épp olyan erélyesen áll,
Hiszen kettő kell ahhoz, hogy egésszé legyen egy pár,
Én is ugyanúgy lehetek a naiv másik ki pusztán botorkál,
S igazában mindvégig hosszan kanyargó tévutakon jár,

A baj csak az, hogy a szerelem nem ilyen átgondolt dolog,
A sors kerekét nem lehet lökni, az csupán magától forog,
A gyomor mi éhes sem kérdi soha, jó e ha korog,
Szűkölködik erejében hát ösztönös haraggal morog,

Hát még mikor az egész buta pillangókkal telis teli,
S az ép elme vesztére, ezt még csak fel sem ismeri,
Fővesztés terhe mellett értelmét jó messzire hessegeti,
Mert szedett vetett érzelminek súlya mellkason veri,

Na akkor aztán nincs tisztában egy percig sem azzal,
Hogy szerelme plátói plágium, önáltatás csupán,
Vagy a legvégéig húzza egy egyszeri holtomiglannal,
És nem marad arccal a padló rideg, keménylő síkján,

Dehát ilyen játék ez, megnyerni kész csoda,
Küzdeni nehéz, ám mégsem adjuk fel soha,
És nem létezik számunkra igazán hasznos taktika,
Hisszük, s érezzük, hogy miénk a bolondok aranya,

A magány lehet csupán az őszinteség utolsó mentsvára,
Mi szilárdan áll még e nemes kételyek kellős közepén is,
S tiszta szívvel, időtlen idők óta, oly epekedve várja,
Hogy csalódásainak tengerén meglelje szerelmét is,

Addig pedig minden cinkos kis átvészelt túlórán,
Melyben öregbíti lelkem holmi sejtelmes hiány,
Nem ejthet foltot esendődég szívem tisztaságán,
Az érzés tán megadatik végre , tán örökké csak talány.