Úgy lennék én a perc, egy a sok közül,
Mi órák lapjain átal rohan, körös körül,
Nem nézvén időt, csak elmulasztva azt,
Magamat hajszolva, ahogy tél a tavaszt,
Áradnék mint folyó, szűk korlátaimon túl,
Kiadván mi hajt, ami bennem mélyen dúl,
Nem törődve gáttal, s a sok ezer határral,
Szabadon és szépen, mint gondtalan madárdal,
Kitörnék mint a vulkán, égig érő zajjal,
Felüvöltve gőgös, vad pusztító morajjal,
Eltörölnék mindent, mi még utamban áll,
Mint törhetetlen erő, mi soha nem hátrál,
Lennék én még kotta, ócska gyűrött papíron,
Mi kibontakozhatna hangszer szárnyakon,
Eljátszanám mindazt, ami ajkaimra szalad,
Muzsikálhatnék míg egy hangom sem marad,
Úgy lennék én a rügy, nyers sarjadó ágakon,
Az éledező tavasz, mefiatalodott tájakon,
Átvészelve mindazt mit a tél rám szabott,
Hirdetném a szép és gyönyörű holnapot,
Lennék cipők talpa, felfedezője e földnek,
Utak szélén járva, had koptassanak évek,
Szaladnék sok mezőn, és bejárhatnám mindet,
Lennék érte nyom is, mi lassan sárba süllyedt,
Írott szó is lennék, mendemondák része,
Mindent elregélnék, amit csak lehetne,
Tanítanék sok jóról, s tanítanék rosszról,
Szép hazugságok után, véres igazságról,
Megbocsátássá válva, mint kiköszörült csorba,
Lázadóként állnék egy egyszemélyes sorba,
Követném az ösztönt, mi ismeretlent hajszol,
Így lennék az ember, aki pengeélen táncol,
S lennék én lélegzet, az utolsó és az első,
Mikor az élet vélem elszáll, és egy újabb eljő,
A lelkek vándorútja, megannyi vég kezdete,
Az elmúlt életek emléke, és az eljövendők terve. |
|
