Napkorong

Keresem a békét mióta élek, de nem hajlik rá ez a test meg a lélek,
A könyvek metaforái mindig szépek, de csak kitalált nem valós érzések,
Félem a harag urát, ki uralja minden szavát a körmönfont éles nyelveknek,
Rettegjenek kik az egóval beszédbe elegyedve naivan fellélegeznének,

Mert a kő kemény a fagy hideg és a lélek útja végtelen,
Törvény a lét mi eleget élt s az évek súlyát lerázni képtelen,
De nyakába varrva a végzet még nem végzett és még éltet,
Az az egyetlen titok ami belénk rejti a semmin túli mérget,

Ami a vágy de nem elég lágy és közeli ahhoz hogy elérjem,
De túlontúl becses mindahhoz, hogy végre végleg elengedjem,
Pedig fejemet már annyi roskatag, oszló ösztönfalba bevertem,
Már nem is emlékszem melyik púpot milyen pofontól nyertem,

Ami volt vágy de inkább álom s néha kanyargó lázálom,
Mellyel a valóság tényeire az ésszerűtlenség kulcsait örökre rázárom,
És forogva alattam a körhinta köd, mi közepét hiába pásztázom,
Hisz sosem mindegy merre mennék pedig mindenütt ugyanazt látom,

Szürkeség szaggatja lidérces kétellyé az egyetlen jó irányt,
S az összes ellenség mögöttem kést, szemembe fegyvert ránt,
A gőg az irigység, a hatalomvágy alakja valahogy mind olyan emberi,
S számomra nem jelent megváltást mindet mosolygás mögé rejteni,

Hiába keresem a békét ott ahol az érdekek nevetve henyélnek,
S ássák a sírját hátha visszatérne a szívem hűlt helyének,
A velejéig romlott édeni alma ízétől megrészegült ajkam,
És utálatba fullad minden amit csupán szeretni akartam,

A szívemet tépi ketté a világ, a végtelen előtt egy lépéssel,
Hát hogy bírjam ki e meddő hiányt emberként még ép ésszel?
A lelkemet robbantja cafatokra az örökké előtt fél perccel,
Az a gyilkos Káini hangulat ami csak úgy szórakozik az élettel.