Fellegek sötétlenek a láthatáron, akárcsak régen,
Érkezik egy új vihar érzem, pont ahogy emlékeimben,
Nincs menedék, nincs esélyem hogy valahogy elkerüljem,
Újult erővel, de öreges szívvel kell ezzel is szembenéznem,
És érkezik az új eső, ami talán nem több mint látszat,
Zuhog a fejemben, és újjá született érzésként bőrig áztat,
Rohamra hív, mint űzött vadat az örök szembeszél,
Nem mozdul a szám, de valaki mégis hangomon beszél,
Rohanni vágyok, mint őrültek hada a végzetébe,
Csak álmodni rólad, soha többé már feleszmélve,
Szólni hozzád, ahogy csak a szerelmesek teszik,
Kiknek az élet merő hanyagsága sajátjukként tetszik,
Úgyhogy kedves gyere tarts velem, ahogy a hű barátok teszik,
Szólíts meg, beszélj hozzám, ahogy csak a szerelmesek teszik,
Hazudj, de hitesd el velem, ahogy a szerelmed teszi,
Hogy valós az érzelem, s nem csak a szívem kergeti,
Fellegeid borítják el a mindig kéklő szép eget,
Árnyaid sötétséggel takarják be örök bús szívemet,
És nincs menekvés, nincs esélyem, hogy elfeledjelek,
Érkeznek az újabb elmémre zúduló édesded kételyek,
De nem akarok mást csak gyűlölni, ahogy az ellenségek teszik,
Puszta kézzel ellökni, mint ahogy azt az idegenek teszik,
Mégse tudlak csak tárt karokkal fogadni, akár a barátok teszik,
És teljes szívből szeretni, ahogyan csak a szerelmesek teszik. |
|
