Napkorong

Mikor a civilizált vadont járom,
Hiába hajszolom nem találom,
Nem akad egy biztos óvó hely,
Hogy a sötétség elől ott bújjak el,

Mocskos utcák tengerében,
Szennyes házfalak erdejében,
Sehová soha nem térhetek haza,
Ahonnan jöttem oda nem várnak vissza,

Itt a nap is rettegve oson az égre,
S a kakas nagyot nyel az életét féltve,
Nem kukorékol, jobb ha csendben marad,
Mert a torkába még kés szalad,

Néma gyereknek süket az anyja,
És mindenkinél nagyobb a hangja,
A három majom üvölt néz és fülel,
Hamis orcáikról rég lehullt a lepel,

Egy bolond itt milliót csinál,
És az a hülye aki megoldást kínál,
Én nem tudom, hogy odaát mi vár,
De az ilyen életnél nemesebb a halál,

S ha fekete ruhába öltözne bárki,
Mert volna mersze értem ravatalt állni,
Soha nem értené meg mért mentem el,
De a kérdés felesleges, hisz nem felel,

Csak fekszik a földön egy koporsóban,
S mélyre süllyed le a sírhantporba,
Mert porból vétetett s porként hal el,
De a test többé már soha nem felel,

Az anyaföld lesz végül a biztos támasz,
Ahol a sötétség többé már nem bánthat,
Az időtlen tér honnan rég indultam el,
S ahol mindigis volt számomra hely,

Bölcsőm lesz majd a régi-új sírom,
Mikor a Styx folyamával szemben úszok,
De messzire sodor a végzetes ár,
Ha a révész terhét megfizettem már,

S te soha nem érted majd mért mentem el,
Ne is kérdezz mert nem érdekel,
A kérdés örök mi válaszra vár,
De nem tudom odaát végül mi vár,

Ha itt csak az a létezés,
Amely a semmivel végetér,
Mikor a halál megtalál,
A tovaszálló élet utoljára fáj.