Napkorong

Darazsak zümmögnek két hiszékeny fülemnek,
Azt döngicsélik jó lesz már ha bejön a meleg,
A rossz időnek közel a vége, zöldellik a táj,
Rügyező fák között lassan felolvad a Világ,

A szarkazmus azért engem most sem hagyott el,
Minden szép és jó meg él, csak kicsit közhelyes,
A rothadó világ bűze még ugyanolyan maradt,
Csak most nem hóban és jégen, hanem a nap alatt,

Tiszta sor, látom én, hogy éledezik a remény,
De mielőtt még kiteljesedne eladják éhbérért,
A koldus most is koldus marad, kenyere a bánat,
Mit sem ér hogy virágok is nyílnak a híd alatt,

Persze ez a jó idő most egy hosszú halál vége,
Megszállja az egész földet a túlcsorduló élet,
Előbújnak a szerelmesek az utcákra kéz a kézben,
Mégsem éled több szeretetet a pénzéhes emberi szívben,

Megfolyt ez a jó idő és hiába kék ott fent az ég,
A földön taszítva vakít a nap, nem érezni a melegét,
ÉS akinek semmilye nincsen abba már a levegő is kár,
Kifosztani már nem lehet, hát jobb ha odébb áll,

Gyönyörűszép ez a világ, de a látszat mégis csal,
Az éhező itt a tavasszal is ugyanúgy éhen hal,
A kikelet lassan csak illúzió mit az ember teremtett,
S míg csodálja művét, szőnyeg alá söpri a lényeget,

S a darazsak már azt zümmögik, hatalmas itt baj,
Virágból, fűből fából is egyre kevesebb marad,
Kivágott erdők helyén négy keréken pöfékel,
A kipufogókból az élet, mely életeket pusztít el,

Az újévi szökőár nem mossa a szégyent le rólunk,
Elsöpri ezt a planétát torz hanyatló életmódunk,
Emberek járnak a tereken, betondzsungelek közepén,
S szívük egy arasznyival kisebb, minden tavasz kezdetén.