Napkorong

Súlyos terhek nyomják, velem az út porát,
Minden léptem zedülés, a csend szavába vág,
S talán a végzetem még nem ismerem,
S talán semmit markol, üres két kezem,
De igazán érzem ez így kell hogy legyen,
Ami a szívemben rejlik soha el nem engedem,

Csak csavargok a létezésben, nincs rá szabály,
Nem okosabban mint tegnap, épp oly bután,
Hogy előre mi hajt, néha magam sem tudom,
Csak a sors kanyargós útjait unottan koptatom,
Kifürkészném mindet de sajnos nem lehet,
A jövőt nem ismerhetem csupán kergetem,

Nem szeret sehol senki, soha nem vár engem,
Ideig óráig valahol talán megtűrt lehetek,
De ha ez a kép az élet, mit az úr rajzolt nekem,
Valahogy majd színekkel kitöltögetem,
Valahogy majd színesben is elképzelem,
S ha tudom, valahogy életnek nevezem,

Sehonnai ember, honnan, hová merre mész?,
Ha az úr maga nem ver majd megtalál egy kéz,
S ha forrón is ölel át néha egy-egy érzelem,
Csak hiánypótló színjáték az és nem szerelem,
Mert abból csupán egy jut, amíg a Föld kerek,
Soha amíg élek én már el nem feledem,

A magány szürke kabátját még ha fel is veszem,
Mindig lesz ki mélyen él itt bent a szívemben,
Őrzöm e lángot kihúnyni nem hagyom,
Akkor is ha a máglyát magam alatt rakom,
Mert tudom mindig mi az ami fontos nekem,
Aki a szívem mélyén rejlik soha el nem feledem,

S ha virág nyílik az utamban én el nem taposom,
Kikerülni sem fogom, de le sem szakítom,
Megöntözni nem tudom, csak nézegetem,
S örökké őrzi szépségét az emlékezetem,
Örökké őrzi szépségedet sóvárgó szívem,
Mert örökké te maradsz az egyetlen nekem.

Hozzászólások

ElizabethSuzanne0302 - március 15 2017 11:53:12
Szépen írtál versedben a magányról, a hiányról, a bizonytalanságról, a reménysugárról! Szeretettel gratulálok:Zsuzsa

ILLC G3C - március 15 2017 17:56:45
Köszi