Napkorong

Minden nap korán felkelek, és útnak eredek,
Hajnalban mikor még autók sem járják a várost,
Az idő valahogy lepereg, és unom az egészet,
Dél felé már csak az várom, hogy valaki rám találjon

Aztán eltelik az idő, és haza kell menni,
Sehol nem maradhatok, mindenhol senki vagyok,
Igazából olyan mindegy az egész mindig,
Hiszen az út végén úgyis csak magam maradok,

És úgy érzem nagyon sokszor, felesleges vagyok,
Sok a barátom, de alig akad bárki akit érdekel,
Mi van velem, éppen most hogy élek vagy halok,
Azt hiszem az isten tán valamiért gyűlöl engem..

Haza akarok menni, de nem akarok otthon lenni,
Nem akarok lehúzni még egy ilyen árva napot,
Minden egyes percet egyedül a végéig űzni,
S elaludni, ahogy a másodperceket számolom,

De nem vagyok más csak egy idegen pillantás,
Mások szemében az eretnek istenkáromlás,
És már ki nem állhatom ezt a szorongást,
Ha nem én vagy a világ akkor ki a fene hibás?

Itt semmi sem változhat, mert nincs aki változtat,
Élek még de úgy érzem nem is lehetne rosszabb,
Én vagyok a lehető legrosszabb változat,
Amit az élet ennyi mindenből össze hozhat,

És minden egyes napom, az eddigi leghosszabb,
Vagy mindig ugyanazt élem csak újra, újra meg újra,
Ez egy soha véget nem érő, végtelen melankólia,
Akár a pókhálóban vergődő lepke utolsó előtti pillanata.

Hozzászólások

szomorufuz - március 07 2017 15:23:09
"A legrosszabb nap a leghosszabb" - talán a magány és a szomorúság hosszabbítja meg és úgy érezzük, egyre reménytelenebb az életünk.
Gratulálok versedhez - szeretettel olvastalak - Szfűz

ILLC G3C - március 12 2017 14:53:03
köszi