Napkorong

Időről időre elgondolkodom azon, hogy pontosan mi is lehetsz.
Igen, szándékosan használtam a ’mi’ szócskát a ’ki’ helyett.
Tudom, ki vagy. Egy lány – van neved, van hajad, ruhád és van szemed,
vannak lábaid, van kezed. Körmök. Nyaklánc, gyűrűk és szemüveg.
S mégis azon gondolkodom: mi lehetsz?

Ma darabokra vagdostam azt a képet, amit te rajzoltál nekem,
abban bíztam, hogy a szeletek közt az igazi lényed is meglelem,
vagy, ha nem is teljesen, de legalább a rejtély nem marad végtelen.
Azt gondoltam: lehet, hogy belülről festetted meg a színeket.
Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi lehetsz.

Talán az izzó hold vagy – reméltem –, ami sárga és narancs, de lehet,
hogy a bíbor alkony, mely pírjával itatja át a szomorú, kék eget.
Biztosan a házban lehetsz, a zordon fák mellet, melyeken levelek
már réges-régen nincsenek, talán nem bírták a színek között rejlő hideget.
És én még akkor sem tudtam, mi lehetsz.

Szélesre tártam az ajtót, de csak az árnyékodat láttam bemenet.
Nem voltál ott, nem igazán, csak egy árny, félénken reszkető sejtelem
volt a remény – mindenem. Lehet, hogy a tető vagy, gondoltam hirtelen.
Talán, mint a kalap a fejeden: ebben a magányos házban te vagy a fedelem.
Ám ennek ellenére sem tudtam, mi lehetsz.

Éreztem, hogy nem foglak megtalálni a rajz darabkái között, teljesen
nem. Pedig erre vágytam, s talán ezért lett úrrá a bizonyosság mindenen.
Sajnos nem volt tőled levelem, amit magadból írtál és elküldtél nekem,
mégis tiszta szívemből éreztem, hogy lapra írt sorok között kell keresnem.
De továbbra sem tudtam, pontosan mi lehetsz.

Ezután a szekrényemhez mentem, némán bámultam a könyveket,
csak álltam szótlanul, a kezem pedig magától leemelt egy Poe kötetet.
Azonnal megláttam benne egy részedet, mely a Groteszk és Arabeszk
sorai közt hang nélkül díszeleg. Holló, macska, és gótikus tengerek.
Most már talán sejtem, mi lehetsz.