Napkorong

Az apám – az Apám.
Holta után is, az újságképen,
vonásai rendezettségében
szemüvegszár nélkül
félrebillenten ülve,
fehéringben mandzsettával,
ujjai kosarában cigarettával -
túl a fénykép szélein, az űrben –
az apám – az Atyám.

Fiamnak ismeretlen!
Magyarnak: holt katona.
Postásként alakja hűségeskü –
családunkra szellemet vet.
+
Minden elszállt halálával?
+
Örömei-mérgei
gondolataimban
ott motoszkálnak,
s félek – tudom! –,
nem állnék meg
tekintetében:
nagyszülői házunkat,
s Anyaszentegyházunkat
nem úgy vigyáztam,
mint a szentek s küszöbőrzők.

A lépcsőn is botlana lábam –
mert kihullottam az örömösnek tűnő,
fészkül szolgáló kotlóskosárból.
Földön ténfergő giliszta vagyok, -
ahogy egy néni nevezett…
meg miegymásnak.
Én áltatva, kábán
a felnőttkori árvaságára fogja,
hogy rosszul áll szénája
s kifordult a útra,
akinek sorsa esze rúdját
lejtmenetre
állította---
+
Ki vétlen? Én bizony nem!
Ki tékozolt hiába?
Viselte mások uralmát,
s magára maradva
tűrte, hogy feszül nyakára
a „Sas” katonai derékszíja---
+
Veszteségek árán,
sűrű grimaszokkal
félelem bénított –
+
Szeretetlenül jegyzett
álmaim vázlatfüzetei
tűzre vettettek---
(tette, mert tehette,
volt rá ösztöne, érve,
kakukkmód a házunk
kitúrta magának,
kicsínyesítette
az újdonsült gazda
saját családjának,
s a berendezést szétzúzta)
+
Legyen aztán vége!
Hallgass! Apád képe előtt –
mondaná nagyanyám –
mint Szent Imre-oltár
felé hajolva térden kőig---
Tiszteld az isteni akaratot,
talán ez rendeltetett!
Tiszteld az élhetőt,
maradt még éltető kedv,
vesztesként viszed tovább,
míg szemeid függönye
le nem szakad, szét nem fut,
el nem lebeg.
Úgyis azt mondják hátad megett:
Hagyd, ez olyan elvont,
de inkább hasadt,mint az atom!
Elmekórtani eset!
És közönyös!
Az élete és mindene csupa szenny.
Putriba vele! Ámen.