Arcát rejti a múlt,
fátylat von köré sós ízű
könnyeim között a sírás.
Érzelmek lassú sodrásában,
megfakult a nappalok tiszta fénye,
felszínre tör minden keserűség,
s örökre mérgezve lett,
a boldogság édes íze!
Fojtogató bántó szavak,
visszafogott, hangos zokogás,
vánszorgó percek...
s színtelen lett a lét világa,
védtelen testem meggyalázva,
összetört a lelkem
minden darabkája!
Gyötrő álmok szövik
az emlékek hálóját,
a múlt ködén át,
még szorítja kezem,
szívem csendesen sajog,
vigaszt nem talál...még éget,
mint izzó parázs
örökre fáj.
Kiáltanék reszketőn,
de nincs hangja a szavaknak,
bolyongok céltalan,
rettegés fojtogat.
Magamba zárva,
más emberré válva...
Hogy kezdjem újra életem?
Bezárul mögöttem a fény,
zuhanok a mélybe,
fájdalom jár lépteim nyomán!
- melyet nem mulaszt a könny,
hallgat minden szó,
s némává válik a közöny.
Vakvágányra futott napok,
mit betakar az árnyékok völgye,
részemmé lett,
e gyógyíthatatlan seb,
s rásimul gyengéd, ölelő
palástya, a hallhatatlan,
múló időnek.
KiberFeri - november 27 2015 15:10:20
Hmm... nekem úgy jött át, mint egy nagy segélykiáltás...
De ilyen meg mindannyiunknak van, ha már elmúltunk 14...
Jó, ha mondom!
Elismeréssel: vivát!
KíberFeri
szomorufuz - november 28 2015 16:31:19
"Vakvágányra futott napok,
mit betakar az árnyékok völgye,
részemmé lett,
e gyógyíthatatlan seb,"
Valóban - ez az életünk. Gratulálok szeretettel - Szomorúfűz
Taygeta - november 28 2015 21:56:35
Köszönöm szépen kedves Feri és Margitka a véleményeteket...a figyelmet... és mindenkinek, hogy olvastatok!
