Napkorong

Először féltem, hogy agyontapossák a házak, megüti az aszfalt,
rácsapódnak a játszóterek négyzetei és téglalapjai.
De ő gödröket talált a felvonulási épületek helyén, néhány
ott felejtett diófát,
és két jókora bemélyedést az eső utáni tócsának.
Földbe ragadt vasdarabok, megátalkodott bokrok konok barátja lett,
s a gazzal benőtt hepe-hupák közt hegyesre sebzett deszkacsonkkal
kutatott giliszták, százlábúak és csak az általa ismert
apró, fekete bogarak után.
Odaviharzott iskola után, feles biciklijétől kicsorbult a járdaszegély,
pendülve ugrottak félre a villámirammal megközelített
kavicsdarabok.
Hibátlan ösztöne mindig a hajmeresztő dolgokig sodorta,
s ha nagyritkán beszédbe elegyedtünk – mesélte-mutatta merre járt
– elhagyott mezei utak a városon túl, kiskert az oladi domb alatt
(az első - Paradicsomháború piros mezeje) – aztán újra vissza
az értelmetlenül ágaskodó házak közé.
Ideig-percekig követtem is , hogy aztán a sehogy se ellenőrizhető
zeg-zugokból kényszeredetten visszakozzak a szemmel befogható
apróbb terekbe:

látom, ahogy a lépcsőház gyerekeivel összegyűjti
a ház előtti fűbe hajigált cigarettacsikkeket,
és tetszelgős halmot épít belőle a bűzölgő
szeméttároló mögött.
Apróhúga kipirult arccal mutogatja
a járókelőknek a magántulajdont – és igazit csodálkozik
a nagy felnőttek oda se figyelésén.
Mi pedig – a lépcsőházi nagyok – ülünk a ház előtt
a piros padon,
(odacsentük egy valamikori pihenőféléből,
visszarakták,
újra hoztuk,
mígnem ott felejtődött véglegesen,
őrizve valami csakazértis győzelmet)

Néztük a kölyköket, a bolt előtti térség légüres nyüzsgését
– ügyet sem vetve a csikkhalmazra – így aztán senki se tudta meg,
és valamiért tökéletesen lényegtelen is volt, hogy szemétbe került-e,
vagy visszamosta az eső az erőszakoskodó bokrok közötti fűbe.
Mert mára már ennek is nyoma veszett.
A piros padot évek múltán a házhoz láncolták, de a történetek már
befoghatatlanok
– akár a fürdőkád vízében bujkáló szappan – az alig-érintés után
örökösen kicsúsznak a kezeink közül.