Amikor a vad szél tépdesi az ágakat,
süvítve zengi feltámadó szerenádját
ismeretlen tájak felé sodorja a felhőket,
A Hold fénye világítja be a deres földet
és csak árad bennünk a sajgó gyötrelem
Szemünk mélyén húzódnak meg éjszakánként
az ágak suhogásától visszhangzó titkok
Látom ezüstösen csillogó ősz hajszálaimat
és nincs már nap, és nincs ragyogó alkonyat,
amely a szeleket meghitté, kedvessé varázsolja.
Patakzó könnyeim mögött összemosódik minden.
Hiányodtól...reszketnek törékeny álmaim.
lélegzetem is el-elcsukló félelmében
követlek - elindulok botladozva ösvényemen
a lét birodalmának határán, - a végtelenben .
