Napkorong

(Megjegyzés: az első duett-versem, próbáltam elkülöníteni a részeket; Galacita, a rabszolga-volt éjszakasárkány szavai szabadon jelennek meg, míg Riveriss, a folyami szirénsárkány repríze kapcsos zárójelek között. Az utolsó sor közös zárásuk.)

Megannyi est vonult el éji szárnyakon álmom fölött,
S rettegtem, hogy bennem remény virága többé nem terem.
Megannyi csalódott napfelkelte ért négy falam között,
Hogy ijedt szívemre nehéz pókhálót sző a félelem…

{…megannyi röpte, és lám: nem láttam, mily széles a világ,
Csak a fent volt s a lent, nem érdekelt a messze horizont,
Pedig itt vagy te: a mindig remélő gyönyörű virág,
És míg egy a röpténk, szárnyat a félelem többé nem bont!}

Vágytam a rácsokon túl örökkön vándorló eget,
A túl távolra nőtt hatalmas éjszaka csillagait,
Ámde az aréna festett csak fölém vörös felleget,
Csak árnyék rügyezett: és árnyak hűs ágán nem sarjad hit.

{Jöjj, én kékre festem neked az átölelt zenitet
A tágassá lett égi tenger ezer hullámtaréján…}
…röptét adtál nekem, eget – ereimben zúgó hitet,
Nyílok, szabadon nyílok végre oly sok, oly sok év után,

Oly sok, oly sok néma óra veszett kimondatlanul el,
De most megtaláltam a hangom: te vagy! {Hangod leszek én,
Megtalált hangodban egyesültél társtalan szívemmel,
És történjék bármi tajtékzó egek magas peremén,

Hangod leszek…} …hangom leszel… {…így dajkáljon minden holnap
Kottáján a felszabadult láthatárok gyermekének,
Mert hangom… és hangod ha eggyé olvadt szívdobbanást kap,}
//együtt// Összeforrt hangunkban zenél tovább életünk: az ének.