Nézd, már a parázsló szekér is
Eltávozott kökény tavad mell?l
A délceg hegy üveges csúcsain,
Melynek szépsége magába ?röl,
Míg majd piros eget hozva, újra
Megtorpansz a remény sugarain.
Vagy tán már csak az emlékek
Csalnak édes lángot szemeidbe?
Megfáradt arcod ezer csókot hord
Megvénült sivatag tengerébe,
S mint fáradhatatlan szerelmes,
Úgy ajkad sok millió csókot szórt.
Mért vagy hát bánatos, öregember?
Csillagod oly szép lesz fönn az égen,
Mint megannyi szentjánosbogárka
Fénye a sejtelmes hajnali ködben.
Ne gondold azt, hogy magányos leszel!
Bánatodat hagyd itt jól bezárva!
