|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,228
|
|
Régi tájon szép mesében,
Élt egy gyermek a csendben.
Hangját csak a sötét várfal hallhatta szüntelen.
Szeme, mint az izzó smaragd,
Bőre, mint a hajnali harmat.
Ajkán babarózsa pírja csillogott,
Fekete haja a szélben, falombként lobogott.
Az idő telt, s a gyermekből nő lett.
S a kapu megnyílt, s a fénybe léphetett.
Törékeny teste meg-megingott,
Mert nem látta soha még a kinti világot.
Szeméből ezer könnycsepp hullott,
Fénylő gyémántként a fűszálakra potyogott.
Majd a napfénye, beragyogta egész lényét,
Felmelegítve, halkan dobogó szívét.
Útnak indult gyönyörködve a tájban,
Egy cseresznyefa virág landolt dús fekete hajába.
Észre sem vettem s hirtelen gyorsabban lépet,
Mint űzött vad rohanásba kezdett.
Lelke szabad volt, s maga egész lénye,
Többet a sötét árnyaktól nem félve.
S ahogy szaladt egy régi romhoz ért,
S lehajolt egy tündöklő vad Íriszért.
Ruhájára tűzte a kicsiny virágot,
S a romokon át tovább ballagott.
Messze járt már a sötét vártól,
Nem szenvedve rideg hiányától.
A szabadság szele kísérte útján,
S nyugalomra lelt a folyó partján.
Szeme elé tárult egy apró házikó,
Melyben a kormon kívül nem volt más lakó.
Ahogy teltek a hónapok kivirágzott a ház,
S mégis a magány lepte be, s a láz.
Puha Írisz ágyán, némán feküdt a lány,
Lepke pihent meg karcsú bokáján.
Majd léptek hangja zavarta meg nyugalmát,
Szellő tárta ki kopott fűzfa ajtaját.
S ott állt ő ki egy angyal volt,
Kezet nyújtott s a lány lelke végleg a felhőkbe hullt. |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. szeptember 16. szerda,
Edit napja van.
Holnap Zsófia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
