Napkorong

Álomra hajtom fejem, közben könny szökik
a szemembe, félek megint megöl az éjjel,
küzdök az érzéssel, fájó a hiányod,
annyira fáj, hogy nem lehetsz velem.
Szomorúan fekszem az ágyamon, miközben
e sorokat rovom, félek, az álmom, a vágyam
semmivé lesz, ha a szemem ki nyitom.
Bús komorság telepszik szobámra,
szinte üvölt a csend, hallgat az élet,
fáradt vagyok, szemem le hunyom, a
szerelem szárnyán hozzád repülök, átölellek...
próbálok a fájdalomból nevetést varázsolni,
de nem mindig megy.
Így hát vágyakozva tovább álmodom,
s mellém képzellek, közben felkúszik torkomon
egy érzés, mint fogyó hold sápadt fénye az ablakon,
hívogatón nyújtod felém kezed, míg kezeim játszanak
a testeden, fejem a válladra hajtom,
közben hallgatom a szíved miként zakatol.
Érzem a gyöngyöző veríték ellepi testemet,
ujjaid érintésére össze rezzenek, meg-meg remegek,
perzselő csókjaid nyomot hagynak ajkamon,
két kezed simogatja végig testem vágyódon...
Őrjítő ez a vágy, a szerelem izzítja fel,
testem a testedre vágyik, s veled telik el.
Ó ez az érzés, ez az őrjítő vad szerelem,
ahogy a körmöm végig szánt testeden,
ahogy a test harcol test ellen, még a
hold is szinte bele remeg oly vad a küzdelem.
Ránk szakad az őrjítő szenvedély s bennem
maradhatsz a végtelenségig, csak kérd és kérj...
közben meg állsz egy pillanatra, arcomat simogatod,
a kéjtől elégek én, úgy érzem bele halok,
szemedbe nézek, arcom tükröződik vissza,
testedből a testem a nedvet mohón issza.
Vágytól ég az arcod, oly forró a szád,
izzadó tested takaróként borul rám.
Öleljük egymást, fuldokolva, lihegve,
a kínzó csatától össze csuklik testünk,
egymás vállába kapaszkodva,
melynek a fojtogató gyönyör a jutalma.
Könyörtelen a valóság, oda az édes ízű álom,
de amit eddig nekem adtál, soha meg nem bánom.
Újra álomra hajtom a fejem, még mélyebb,
sötétebb a csend, de a tested már a szerelmem
éden kertje, s míg a szívem dobog én mindig ott leszek
benne, várva a holnapot, az álmot, benne Tégedet,
és Veled együtt a boldog könnyeket.