Rügyezõ gallyak közt a pillangónak szárnya
Megfénylik a kora nyári napsugárban.
Ezüstözött mámorként gondol rá ezernyi sáska,
Ám szépnek a pillangó csak a sárga nárciszt látja.
Irigyli azt, ami õ sohasem lehet,
Irigyli, hogy életét nem vázában éli le.
Mert oly jó lenne, mondja, a porcelánban állni
Vízben, napban, árnyban csak tündökölve várni.
Álldogálni vígan, csak este lekonyulni
Sok-sok alkony után mámorban meghalni.
Hisz õ csak éjjel-nappal szálldogál a réten,
Bár szabadságát minden ember ámélkodva néze.
Neki mégse kell a zöld liget, sem a puszta tája
Soha sem volt ez a bûvészlét a pillangó vágya.
Mert ha a bûvész titkát meglesi egy gyerek,
Úgy veszik el minden varázsereje vele,
mint pillangónak szabadsága,
ha a nyári esõ, harmatját szárnyára szitálja.
