Összetörik az égbolt
megbolydul a sor
ne ejts ki szót,
szót ki ne ejts,
némulj el, mint a
halott levelek
és kiáltsanak fel
ösztöneid!
Dadogj, tiporva
õsi csontokon,
légy te az élõbb
és ne szeresd magad
hisz ember vagy,
a gyûlöletnek
legkisebb fia,
vagy szeres magad mégis
és vesd le ruhád,
fürödj a csempék
színtiszta fényében
a zuhanyrózsa
fényes szirmain
bukj alá, s mint
hold a füstben
száraz bõröd úgy
fuldokoljon.
Vicsorgasd fogad, és
vörös karmaidat villantsd
fel az égre.
Töltsd bögrébe az életed
és add el vagy idd ki fenékig,
légy zajos reklámok arcába
bömbölõ kisgyerek,
vagy autók bosszús hangzavara,
mérgezõ fejfájáscsillapító,
az utcák méla kakofóniája,
rosszul összefõzött gyöngysorként
kócolódó szabálytalan harapásnyom
a rúzsfoltos nyakon.
Hol már a szépség
a mélység
a csend és a tisztaság?
Itt buszok vannak és
kolduló gitárok, pékségek
meleg illata száll fel
és a reggeli lap zörög;
és csokoládépapír zizeg
édes dalt a kuka mellett:
hûs a szél s a nap is
majd kisüt:
ha fázol itt, hidd el,
hideg van mindenütt.
