Napkorong

Sötét sivár a héttorony zárka,
Elvesztem benne, szívem magába zárta.
Kijutnék innen oly gyorsan, amint lehet
Csak tartsa kérem még egy picit erősen a kezem!

Hisz kavarognak bennem kuszán a szavak,
Van e még remény a színfalak alatt?
Higgyek vagy ne hogy lesz még boldogság?
Nem feledek, a szívet erős láncok tartják.

Gyarló az ember, nem törődik mással,
Csak az önmaga által kialakított világgal.
Beletekintve picit a másik szívébe,
Megtanulható minden kicsiny léptekben.

Legnehezebb feladat tanítva tanulni,
Mások kárán nem tanulva, önzőséggel taszítni.
Majd rájönni arra, hogy mit hibázott,
S feladni elveit, mikor ismét a torony tornácon táncol.

Hát ezért zárt magába a rémisztő torony!
Az okát eddig nem értettem, de most már tudom.
Így könnyebb lesz győzni a sötéttel szembe,
S kiállni ezer próbát erőmből telve.

Célom, hogy eljussak arra a fokra,
Mikor minden lépéssel közelebb hozva
Nem kell már dolgokat a számba rágni,
S tökéletes leszek, én is, úgy mint bárki.

Mikor ösztönösen jönnek a jó szavak,
S magától értetődő mikor hallgassak.
Eljő még ez a nap is, érzem,
De felnőtté válni nehéz lesz és kétlem,

Hogy kitart az érzés míg felkel e nap
Így hát hibáimból okulva szívem széthasad.
Reménykedve minden nap mégis várom,
Hogy a tornyot előbb utóbb sikerül megmásznom.

Hisz tudja, nem ember ki nem remél!
Suttoghat rosszallóan a sötét denevér,
Rosszakaróan táplálhat hamis szavakkal,
Mégis én maradok magam, s ha eljő a hajnal:

Legyintek egyet s nevetve felszállok,
Gubómból kikelve világot látok!
Akkor tudni fogom, az vagyok, ki kell hogy legyek,
S magam mögött hagyom a sötét torony peremet.

Csak tartson ki, kérem tartson ki jó Uram,
Köszönetképpen Önhöz vezet majd első utam.
Ha gondolja, hálám jeléül Önnel maradok,
Ha nem, megköszönök mindent s földön járva tovább ballagok!