Tavasz kopogtat
a holnap tiszta ablakán,
még téli dalt ringat a
a tegnap sóhaja,
s érezni hűvös leheletét,
de éled a szunnyadó Föld,
az álomba szenderült világ,
s e mennyei szelence ,
kinyitja viruló csarnokát.
Évszakok gyöngye,
mely a lét kagylójában
újra tündököl,
s benne ragyog
a már zöldülő élet,
álmosan nyitogatja még szemét,
s kitárja színesre festett vásznát,
majd odaadja mindenét.
A mának kincse már az övé,
cseppnyi öröm morzsákért is
hálás a lélek,
mely hangtalan suhan,
szétosztja mosolyát,
s tudja....
nem kaphat többet és szebbet ,
mint ezt az éledő csodát...
gufi - március 03 2012 12:03:07
Drága Klárika!
Éltető csoda, természet mosolya,kagyló gyöngyszeme, mennyei szelence. Versed egy csodálatos ékszer. Tavaszi nyitány, lant húrjain, langyos szellő szárnyán.
üdv:gufi
szomorufuz - március 03 2012 13:37:55
Kedves Klára!
Csodálatosan szép versedet nagy örömmel olvastam és viszem is tovább.
Szeretettel gratulálok: Szomorúfűz
Taygeta - március 31 2012 16:45:57
Köszönöm kedves Gufi és Szomorúfűz a kedves szavaitokat..és Mindenkinek, hogy megnézte és olvasta...
