Napkorong

Még kék az ég, még szép a szép,
halvány fehér felhőkbe tekintenék.
Uram ha vagy, nézz le kérlek,
szívemben gyúlnak meleg fények.

Szent szimbólum a szív, benne hév,
benne vágy szeretni, ha engednéd.
Lám, a messzeség is tiszta és üres,
onnan adj békét, minket meg ne vess!

Mint selyem, oly nemes mibe öltözik,
a szeretet; köntösét szerényen viselik.
Bársonyban jár, kinek türelme nagy,
de mit ér minden ruha, ha te messze vagy?

Csak üres csalás, bár fényes szertartás,
hol a szeretetet megjátszott, mosolygás.
Álarcába menekül a félelem fogsora
és rejtekéből harap, mintha csak kóstolna

a másikból egy darab türelmet, s vicsorog,
ahogyan hideg keritések teteje villog,
melyen át szeretet nem jut hajlék belsejébe
és egyre hidegebb az éj idegensége.

Nem talány, ha sejti a szív, a másik oldalán
hogyan hat át mindenen az érzés, oly puhán,
oly kellemesen, de miért oly rövid a lét,
ha boldognak születve, nem lelsz csak gyötrődést?

Sokat tapasztalhat az egyén, de minden
oly más lesz, s rövidebb, hogyha e létben
olyanba szerelmes, kinek távolléte gyakori,
beleborzongnak az éjbe szíve sóhajai.

Érzi, hogyan múlnak el a szürkeségbe
a drága pillanatok, és marad kiüresedve,
magára hagyottan a mellkas, melyben lassan
és menthetetlenül kialszik a vágy parazsa.

Jaj, ne siettesd a langyos jövőt Uram,
legyen irgalmad végtelen, hogy várhassam
a jövő meglepetéseit, és ne zuhanjak
a fátyolos várakozás fogságába, viruljak

vagy fonnyadjak el? Élni teremtettél. Emlékszel
mikor megfogantam? Most jóságoddal emelj fel,
mert rossz nem jöhet tőled, küldj engem
a szeretet örömeibe, hadd égjen el bennem

a tűz, amit te adtál, zavartalan egységben,
amikor párosnak teremtettél jó kedvedben.
Engedd, átadjam magam a szaladó időnek, vigyen,
de ne egyedül, párosan vigyen ölében...vigyen!