Napkorong

Istenem, a szelídségünk évei elmúltak,
Könnyes sarkok mutatkoznak elöttünk,
S a kedves szeretet arcodról,
Nem tükröződik vissza a békés kis életünk.

Kihegyezett szavak megsüketítenek,
S álmunkból félve felrezzenünk,
Felfuvalkodottságunk óráin aludva,
Egy csattanó pofonra felébredünk.

S úgy élünk, mint a szegény vakok,
Mellünkre szorítva keserű kis életünk,
Az eszünkben fortyog az üresség,
S lelkünkben ül elkényeztetve a semmiség.

Valamikor magaslaton voltunk mink is,
Oly annyira, hogy simogatni tudtuk a szerelmet,
Ma hallgatva őrizzük tiszta kis arcát,
Sebeit állatként nyaljuk, kiábrándító pillanat ez.

Szelídségünk, forró könnyeink,
A múltból majd ránk mosolyognak hosszan,
S kérdezzük meg önmagunkat: Mire volt jó, mondjad?

Hozzászólások

pircsi47 - szeptember 01 2010 20:37:41
iytop!
Szép verset írtál, de az öregedés, ha szép, ha nem , mindenkit utolér,ha nem hal meg fiatalon!

Versedhez gratulálo.Pircsi

Szofi55 - szeptember 01 2010 21:05:38
Kedves Iytop!
Gyorsan múlnak az évek, szinte észre sem vesszük. A múltból feltörnek emlékeink, szépek és szomorúak is. S egyszer valóban eljön az idő és megöregszünk. Tetszett a versed, többször is elolvastam.

Szeretettel: Szofi

marica - szeptember 02 2010 08:25:27
Kedves Emil!
Elgondolkodtató a versed! Az avar mindent betakar, de alatta a Föld szíve is dobban, mint a tiétek és miénk, és mindenkié. Az élet rendje megváltozhatatlan. a tükör a lelkünkben va már és nem az arcunkon, ahogy költeményedből is kiderül.
Meg remegtetett a versed, szomú és mégis éltető szépsége.

Szeretettel: marica

hubart - szeptember 02 2010 12:09:24
Fiataléoon a szívével szeret az ember, öregen a lelkével. Szép versedhez gratulálok!
Üdv, Feri