Napkorong

Finom porhomok úszott szemetekben.
Múzsnai múzsám tasakjából szemetelve
Arcomra, száz száraz homokszem esett.
Szász-szavú száz szóról írom kell nektek.

Kerékpáron utazó édesapám
intelmeinek szavait írta rám.
Szász szavam száz tasakja,
szívem szétszakadt maszlagja.

Szép arcú, vigyázó édesanyám,
kékítőt hoz lelkem hajnalán
tinta-ceruzám éles színéhez,
s kis betűkbe tördelt szívébe.

Akkor tudtam mit rejtenek a szavak,
dávidferenci versem nem tagad.
Porlik a szó, de őrt is áll, mint szikla.
Múzsnai múzsámat szomjas hold felissza.
Nem értettem az idegen szavakat.
Kalitkámból kirepült rab-madaram
szárnyaszegetten vitorlázott,
s hideg árnyékban bőrig ázott.

Négyszáznegyven évről téged faggattalak,
Fennkölt magasságból rám piszkolt a madár.
Fekete felhők alatt kongattak-szaggattak,
S kondult a riadt csend Dávid Ferenc szaván.

Tovább vallattalak, ezer bocsánat.
Lelkem szúrágta reves bánat.
Vak csillag kente rám mosolyát,
S magamra kapartam a csillag-mohát.

Kő-kalodám zálogba leadtam,
Madarak szárnyán maradtam.
Kősziklát repült át sok versem,
sokszor éretlenül, nyersen.

Jaj nekem némán csendben maradnom,
Homokórába időport kell adnom,
Mert elszakadt a toronyóra lánca,
S rám marjult múltam kisimult ránca.

Vallattalak láncra fűzött szókkal.
Együtt sírtam-zokogtam a jókkal.
Együtt örültem a vigadozókkal,
Meghalni készülve a halandókkal.

Négyszáznegyven porszem pergett le,
Égi kősziklám szép hajnal-hasadásán.
Szavaid vigyázom áldozatos renddel,
Vallatóra foglak félreértett csenddel.

Dózsa György trónjára festettem arcodat
Mert nélkülünk küzdötted meg harcodat,
Néztem a tüzes trón forró párolgását,
Keresve arcod valós földi mását.

Vallattalak versben vállalom, bocsáss meg
Múzsnai múzsa hátamon korbács lett.
Addig vert, míg neked le nem jegyeztem,
Hogy ez által lelkem könnyebb legyen.