a manóba, hogy fáj itt belül
agyam kattog bent szüntelenül
szorítja elmém a szó: egyedül
torkomon megint gombóc
ismerősként kúszik a magány fájdalmas karja testem köré
egyik pillanatban fent aztán lent
olyan mélyen amennyire csak lehet
kedvesem megvető pillantássait méri
ez a fizetségem
a figyelmetlenségem lelkem áldozatát kéri
örök ördögi körforgás ez
melybe lassan belefáradok
nyakam köré tekeredik a hurok
saját hibáimba lassan belefulladok
vajon van ennek értelme?
hiszen úgy tűnik nem tanulok
szívem felszínén gyűlnek a nyomok
néha azt érzem belepusztulok
elkárhozott szerelmek, karcolásai
hibás döntések megnyomorító mély sebei
tanítanak görbe háttal
viselni mit a sors kimért
az élet által
reitinger jolan - október 16 2009 18:39:00
Döntéseinket magunknak köszönhetjük, akár jó volt, akár nem.
Egyszer biztosan sikerül, a manóba ...
Nagyon-nagyon rég jártál erre, kedves Hegyman.
Szeretettel Joli
sziszifusz - október 16 2009 18:46:37
A manóba! Már-már lemondtunk rólad!
Jó hogy visszataláltál. De látom a sebeidet még nem tudtad meggyógyítani!
Örülök szép versednek!
Szeretettel: szisz
Lyza - október 16 2009 19:48:52
Nagyon szép vers!...Gratulálok!...Lyza
Hegyman - október 17 2009 08:38:21
Köszönöm mindenkinek!
Azért már nem ilyen borús a kép! Ezt a verset kb. féléve írtam. De azért igaz. Egyszer fent egyszer lent! Most talán egy kicsit feljebb
Szép napot nektek!
