Napkorong

Ajtó

Csend uralkodik, a négy fal is elhalkult
A szavak elszálltak, a festék kifakult.
Egy ajtó zár el a külvilágtól,
Öreg, régi megviselt csak fából.
Meg ért mindent amin Te keresztül mentél,
Megvédett a bajtól, a csend csak hozzád beszélt.
Kitártad ajtaját és futottál volna,
De nem volt ott ám a csoda.
Bús rettenet vette fejedet,
A természet megmérgezett.
A boldogságod tovaszállt,
Mint az álmodból a kismadár.
Visszamenekültél, bezártad magad,
Vakon hittél ez örökre így marad.
Érezted lassan újra látnod kell, van még remény,
Bíztál benne, hogy nem tűnt még el a fény.
Ott él az emberekben tovább,
És bátran hívhatod akár a cimborát.
Nem így lett, beléd rúgott ahányszor kiléptél,
A ruhádnak is eltépte a szélét,
Ahol tudott beléd karmolt,
És eléggé erősen megmarkolt,
Majd kiszabadultál és menekültél,
Az ajtón belülre kerültél.

Mit vártál, mondd?! az élet kemény,
Ne nevezd, hogy ez az erény!
Mert ez csak szimpla megfutamodás,
Egy egyszerű ámokfutás,
Ugyanott végződött,
Ahol végül is elkezdődött,
Nem sült ki belőle jó az biztos,
A ruhád még mindig piszkos,
Még mindig ugyanazokat a köröket futod,
Tegyél ellene, ha már unod!
Ne fogjon el semmilyen kétely,
A lelked elég törékeny,
Ne engedd, hogy megingjál,
Ne érdekeljen az, aki konfirmál.
Tedd meg amit kell,
És sose felejtsd el,
Miért is küzdesz, harcolsz,
Hogy erős legyen a markod,
És végre emberré nőjél fel,
Amikor már az ajtó nem kell.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - október 16 2009 07:56:24
Kedves Edgar!
Többször is elolvastam versedet. Ezek a sorok konkrétan szólnak valakihez, úgy gondolom. S remélem, az a valaki is olvassa ezeket a sorokat. Bár tanító, bátorító jellege miatt talán többen is "találva" érezhetik magukat!
De azt nem gondolnám, hogy a természet valakit megnérgezne.
Inkább mi, emberek mérgezzük a természetet.
A négy fal közé bújva nem várhatunk csodákat, az ajtón kilépve mindig vár a nagyvilág annak minden gondjával, és nem szabad meghátrálni, megfutamodni a nehézségektől, ezt értem ki mondanivalódból.

Üdv.: Torma Zsuzsanna