mint ectes rongyon
izzó méreg
s a fukarkodó
hitetlen némber
csillogó ékszere
a mozdulatlal
kényszer
hegedűben síró
fájó keserves hangok
az úton menve
meg-megállva
kisimúlnak
arcomon a ráncok
hajnal könnyeibe
megmosom arcom
versenyt futnak
a néma leventék
harangok- harangok
ugye ti is fáztok
domboldalon
táncolnak a
lángoló csipkebokrok
soha nem kérek
mindig csak adok
víjjogó kuvikok´
dalát hallgatom
remete barlangban
rozsdás kincsek
faltól-falig rohannak
az órák a percek
bölcsőbe ringnak
a kihaló fények
paták nyomaiban
esőcseppek ülnek
száraz ágon
üres fészkek
abban laknak
a szellemképek
tépett tollak
jajgatnak a szélben
festett arcok néznek
rám a képen
elvetett magból
kikel majd az élet
féltett boldohságért
rajongnak a gének
elaludnák
de nagyon félek
rám szakadnak
a kiáltó
kétségbeesések
hiába zúgnak a folyók
elvesznek a mába
a síró néma éjszakában
mint sorsok
a sorstalanságban
hiába ölelnek
az elhaló karok
én mindig csak
maganba maradok
-veled-
arcodon a fonnyadt
-mosoly-
tudom csókjaimat is
-lemosod-
mert égetik az arcod
gufi - június 24 2009 14:19:58
Kedves Santos!
Mély érzelmű gondolat sorok, a folyam telejsen magával ragadott.
Gratulálok nagyon remek lett.
üdv:gufi
Lyza - június 24 2009 14:22:43
Kedves Santos!...Szeretem az írásaidat!...Nagyon kifejezőek mind!...Gratulálok, bár szomorúsága engem is elszomorított!...Lyza
