A fejem fáj a szürkülettől.
Tanulni kéne... rettenet.
Ha más féltekén élnék is,
a lelkem úgyis eltemet.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Ahogy lassan gőzölög,
S massza-teste lassan csúszva
megbújik ott a fa mögött.
Magába olvad, görög felém;
felpattanok, megint eszek.
Vizes vásznat borítnak rám
tömpe körmű nincs-kezek.
Már mellettem van. Fülem mellett
majdnem hallom, hogy liheg.
Olyan kövér - ha tényleg élne-
biztos a szíve öli meg.
Most már kevésbé esik.
Már nem látom olyan élesen,
de egyre inkább bennem érzem,
folyik lustán, szélesen.
Újra, megint gyenge voltam.
Feladtam én sokkal előbb,
mint hogy megláttam volna jönni
a szomszéd kertkapu előtt...
...
Szájatlan vigyorral rám nevet,
tűszúrás-apró kis szemek,
Nincsenek ott - én jól tudom...
Nincs-foga csattan torkomon.
heaven - június 08 2009 20:14:29
Régen találkoztunk a korongon. Tetszett a versed.
gufi - június 08 2009 20:28:26
Kedves Fenan!
Gratulálok elrettentő rémedhez, igazám nagyon jól meírtad versedet.
üdv:gufi
Fenan - június 08 2009 22:16:38
Köszönöm mindenkinek! (Nem is tudtam, hogy emlékeznek itt rám =P) A szörnyemhez meg magamnak nem gratulálnék, de hát azt gondolom, hogy amit nem tudsz legyőzni, azt írd meg. Ez a minimum. Nagyon köszönöm a dícséreteket!^^
.JPG)
