Erejét veszt? bíbor fény botorkál
A fák nagysága el?tt meghajló f?szálakon,
Mint szeder vére úgy csordogál,
Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.
Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára
Elhullajtva tollruhája apró pihéjét,
S az belekezd szédít?n forgó táncába,
Majd elt?nik elérve egy sötét árny szélét.
Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel
Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél,
A föld egyre kisebb talán, mert letérdepel,
Amint a hullócsillagos égen sárga telihold kél.
A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog
Csillagképek ékítik a végtelen kupolát,
A fellegek lebeg? fodorral díszített ablakok,
Angyalok figyelik rajtuk át e lélegz? földi csodát.
