Őszinteségbe
halt
a
bánat.
Menekülő
nyomorgó,
fedél
nélkül
nem
hálhat.
Kezébe
nyomták
kését,
őssejtjei
a
pusztulástól
féltik.
Gyenge
szárnyakat
bontogatatott
a
lélek,
fájdalmaiba
menekülő
éne
önmagát
védte.
A
napok
lassan
leperegtek,
forgó
szemként
új
kezdeteket
vesznek.
Hátranéz
talán,
még
egyszer,
a
fáradtság
langy
keze,
de
elbukott
minden ,
mibe
hitét
vetette.
Régi
dolgok
a
padláson
rekedtek,
tovább
keresgélni
már
nem
lehet.
Lopott
holmit
az
ember
hova
vegyen
fel?
rea - május 22 2009 15:27:51
Kedves Maximum!
versed remek!!!
szeretettel:Rea
gufi - május 22 2009 16:37:10
Kedves Maximum!
Hát ez nagyon jó! "Lopott holmit az ember hova vegyen fel?"
Ez meg főleg, álmomba nem jutott volna az eszembe.
De hát te vagy a költő, én meg csak az olvasó.
üdv:gufi
Santos - május 22 2009 21:29:10
Érdekes gondolatok.
Nem történt semmi, hisz a nap süt és este az égen ragyognak a csillagok.
Ha az élettől akarunk valamit azt először mi döntsük el, hogy akarjuk e.
A padláson nagyon sok jó holmi van szana - szét, csak néz jobban körül.
Fel a fejjel, jó barát!
