Hosszú, sötét az alagút ,
kirakva bánatnak kövével .
Nem tudod van -e kiút?
a pislákoló remény fényében.
Mész, nem nézve hátra,
nem gondolsz az elmúlt világra.
Én itt várlak, benn állok én is,
veled vagyok, van remény mégis.
Gyere csak, én fogom kezed ,
a mi utunk a fény felé vezet.
Ne engedj el! - együtt megyünk ,
hogy végre boldogok legyünk!
Ariadne - augusztus 19 2007 06:04:41
Kedves Kriszti!
Jó volt olvasni ezeket a bizakodó sorokat,
Mert az algutakban valóban kevés fény van
Kiutat találni, történjen is bármi, kéz a kézben járni,
Nincs szebb, mint boldog napora várni!
Szerertettel:Ariadne
krisztina - augusztus 19 2007 07:41:33
Köszönöm Drága Barátaim!Az alagut végén, már látni a fényt, csak ez a nagy loholás készit ki bennünket.Nem adjuk fel, hogy nekik is fájjon az mit velünk tesznek, már hosszú hosszú ideje.Az jutott eszembe, megírhatnám a kiöregedett Rómeó és Julia történetét
Ölelellek benneteket!
