Reméltem, hogy túlléptem, s megnyugodhatok.
De villámként hasít belém a fájdalom.
Bármikor eszembe jut, mintha fuldokolnék
Levegõért kapkodok, Szememben remeg a fény.
Tornádóként repked fejemben ezernyi kép,
Ez vagyok én, egy rokkant katasztrófakép.
Mint árvíz sújtotta virágtalan rét.
Könnyek által mosott összetört lét.
Nyári záporként hamar véget ér
De a fájdalom lassan olvad akár a jég.
Még lassabban múlik ez a szörnyû tél
Mely megölné emléked, mi bennem él.
Jól vagyok. Ezt akárhányszor mondhatom,
És felkenhetem begyakorolt mosolyom,
De ez sajnos nem változtat a tényen,
Gyilkos erdõtûzként martad szét lényem.
Mint zsákmányt ragadott el igézõ tekinteted,
S csábító ketrecébe zárt minden egyes tetted.
Majd rá kellett jönnöm, már nincs esélyem,
Az éhes oroszlán barlangjába tévedtem.
Már nem bujdoshatok, nem menekülhetek.
Csak remélhetem, hogy megkegyelmez nekem.
És lehet, hogy sok-sok idõ rabság után
Szívem egy kielégítõ kiutat talál.
Torma Zsuzsanna - december 17 2008 12:25:18
Kedves fAnna!
Nagyon szép megszemélyesítésekkel és hasonlatokkal tarkított versed küldtél. Nagyon sok benne a bánat és a fájdalom.
