Idegesítõ füst gomolygott a szobában, a zajos beszélgetés is egyre inkább elviselhetetlenné vált.
Nagy hosszú szivarok és cigaretták nyújtózkodtak mindannyiunk szájából, mint megannyi kémény mely sötét felhõjével elborítja az eget.
Egymásra néztünk és elszótlanodtunk, ugyanarra gondoltunk.
A cigaretta elhúnyó parázsára amely hamuként
terpeszkedett szét az asztalon.
Kicsit az elmúlás jutott eszünkbe. Hiszen a nemrég hajladozó fa rostjaiból és a földön sarjadó kövér dohánylevelekbõl készült anyag
vonaglásai voltak ezek.
Az élõ anyagból gyúrt tárgy a gyufa lángjától
vöröslõ parázzsá gyúlva indult utolsó útjára, s a
lassan elszenesedõ élet szürke hamuként hullott
az asztalra, hogy elérje a tehetetlen mélységet
ahol értéktelen szürke por lesz csupán.
Por semmi más ami rögtön megjelenik ha vége a
ragyogásnak valahol, és polipként nyúl millió
karjával a pislákoló életek után.
Mi izzik csupán karjai közt kihúny, vöröslõn égni
lángolni kell tehát örökké táplálni égõ tüzedet,
hogy kihúnyó parázs és hamu soha ne lehessen.
