Volt egyszer egy vadóc macskám, aki csak engem viselt el maga körül... igazi egyéniség volt. Nagyon kedveltem. Íme egy pillanat az életéből...
Ma szomorú a macska. Magányosan ücsörög az ablakban és a hulló faleveleket bámulja. Fülel, farka meg-megrezdül az őszi szél furcsa hangjaira, néha nyávogva válaszol a fázósan repülő verebek mozgására. Vajon mire gondol ilyenkor? Talán arról álmodozik, hogy egyszer ő is megkergetheti a zörgő avarban bujkáló madarakat, érezheti puha mancsa alatt a nedves, kinti földet és macskalelke végre szabadon szárnyalhat.
Lassan elszenderedik az ablakpárkányon, hosszú bajsza megrezzen édes macskaálmában, ahol minden valóra válik… Aztán felébred, nyújtózik, ásít, kinéz az ablakon, kicsit tűnődik, majd eszébe jut, hogy éhes. Vidáman, számítón dörgölődzik hozzám. Ebédidőben félreteszi álmait, majd teli hassal újra kiül az ablakba és belefeledkezik a falevelek hullásába.
